- Igen? - kérdeztem kissé érdeklődve.
Szegény kölyök tuti éhes volt már... még jó, hogy hamarabb lett vége a takarításnak.... Éhen halt volna itt nekem... Közben ásítottam egyet. Eléggé elfáradtam... Kinyújtottam a kezem, ami nagyot roppant, majd visszahajlítottam. Közben meg Eren arcát fürkésztem, hogy vajon mit szeretne mondani.
Eren
Mit mondjak, mit mondjak? Elvesztem a fejemet. Mi bajom? Nem értem. Érzem, hogy mintha valami kályha fűtene belülről, és mintha az arcom is lángokban állna. Ilyen mikor lázas vagyok… de nem, ez nem lehet az, nem vagyok rosszul.
- H..Hanji nem adta magának a gyógyteámat? Csak azért gondolom, mert azt mondta elküldeti valakivel - jött a frappáns ötlet, amit kialakítottam. H-hadnagy úr... én nem szerethetem magát... ez lehetetlen... nem... nem szabad! Ezt... nem lehet...
Miért mindig velem történik ilyen?
Levi
- Nem... de elkérhetem neked, ha szeretnéd. - ajánlottam fel, majd rámosolyogtam.
Erre pedig felmordult a gyomrom, mire elnevettem magam. Igen, Jaegernek hoztam enni, de magamnak nem. Hiba! Főleg, hogy kilyukad a gyomrom... ásítottam egyet. Ráér még.
- Pontosan... mit szoktál álmodni? - kérdeztem suttogva.
Csak... hátha... tudok segíteni, vagy valami... szeretnék. Rossz belegondolni, milyen lehet a lelki világa szegénynek. Mindenki ki akarja nyírni... jó.. nem mindenki. Én nem akarom megölni. Egyáltalán.
Eren
- Megköszönöm… - mosolyodtam el halványan - Pontosan... azt... hogy rám támad Annie... én pedig megpróbálom legyőzni... mindig ő áll nyerésre... és valamiért a falu emberei nem félnek tőle, csak tőlem, és őt támogatják. És... mikor fölénybe kerülök, és kiharapnám a titánformája nyakából Anniet, mindig felébredek... - suttogtam bámulva magam elé.
Levi
Nagyot nyeltem...
- Ne haragudj, nem kellett volna rákérdeznem. - suttogtam.
Közben én is néztem magam elé, majd felegyenesedtem, és ránéztem.
- Fáradtnak tűnsz... tiszta pirosak a szemeid... - mondtam kicsit elhűlve.
Közben meg megint ásítottam. Nem vagyok túl kipihent, pedig még csak ebédidő van...
Felsóhajtottam.
Eren
- Majd pihenek, ha maga is. - mondtam határozottan - Tudtommal végeztek a munkával... Hadnagy úr tegye meg kérem, hogy maga is ledől pihenni. - néztem rá kiskutya szemekkel. - Egyébként semmi gond... - mondtam, és ott vakargattam a jobb karomat. Olyan furcsán zúg a fejem... jajh.
Levi
Elmosolyodtam. Ez a kölyök... menthetetlen. Odanyúltam, és jól összetúrtam a barna hajrengeteget, majd felnevettem. Ritkán nevetek, mások szerint. Pedig nem így van, nevetnék én, de keveset van min... Hisz, az emberiség széthullik, és valljuk be, nincs családom, senkim sincs. Nekem csak ez a kölyök van, akire vigyáznom kell. És nem is bánom. Néha, sokat segít az a buta fiatal feje, hogy ne érezzem magamat egyedül. Látom benne önmagam. Azt a tüzet a szemében, hogy ő maga az olaj a tűzre.
- Na látod, most más dolgom van. Épp tönkre kell tennem ezt az ártatlan külsőd. - nevettem, és kicsit előrébb dőlve túrtam a haját szét.
Eren
Hagytam neki. Jó volt hallani, ahogy nevet. Nem sokszor hallom nevetni... csak mikor valami baromi nagy butaságot mondok, vagy teszek, amit ő viccesnek tart. Elmosolyodtam.
- Hadnagy úr, maga olyan kis lázadó. - ráztam meg a fejem kuncogva - Csak azért sem pihen le. - mosolyogtam.
Olyan aranyos... nem tehetek róla... én sem tudom elfogadni, hogy ezt gondolom.
Levi
- A véremben van, kölyök. - nevettem fel, majd eldőltem az ágyon… azaz, a falnak támasztottam a hátamat, és úgy mosolyogtam Erenre. - Látod, én is kiengedek néha. - mosolyogtam. - Remélhetőleg, ez téged se zavar. - igazítottam meg az ingem ujját.
Nem tudom, de jól esett nevetni egy kicsit. Jajj, hát ez... Erennek nagyon jó a társasága. Mert tényleg, megértő, és... és annyira kölyök még. Lehunytam a szememet, egy kicsikét...
- Te, Eren, mit gondolsz... lesz még valaha olyan nap, ami anélkül telik el, hogy valaki ne kössön bele abba, hogy nem öllek meg? Miért akarja ezt mindenki? Mert nem ismernek téged. Jó gyerek vagy te. Ok nélkül meg nem foglak. Sőt, félek, hogy már okkal sem fog menni... - kezdtem el járatni a szám, majd mire észbe kaptam, már ki is mondtam mindent.
A fejem a kezemre csaptam...
- Nem hallottál semmit, jó? - néztem rá.
Annyira nem nagydolog… legalább megbízik bennem...
Eren
Meglepődtem. Teljesen bevallom, meglepődtem. A rideg hadnagy-úr ettől fél? Hogy nem fog tudni megölni, ha kelleni fog? Az a Hadnagy-úr, aki háromszor annyi titánt öl meg, amíg te egyel szenvedsz? Ugyan arról a hadnagyról van szó... ?
- R… rendben. – bólintottam - D… de bármennyire is nem hallottam, annyit muszáj hozzá tennem, hogy csak tegye meg nyugodtan. Ha már az emberiségnek csak ártok, és nem használok... én is ezt szeretném. Csak akkor ezt lehet, nem fogom tudni elmondani. - motyogtam el a végét.
Levi
Mi is ez az őszinteség, Levi? Akár ki is használhatja... de, úgysem fogja. Hisz, jó szívű gyerek ez. Felnéztem, majd fogtam magam, és eldőltem mellette az ágyon.
- Na, most te olyannak lehetsz szem-, és fültanúja, ahogy a nagy Levi az érzéseiről fog beszélni. - mondtam mosolyogva - Tudod, nekem is vannak ám érzéseim, ha hiszed, ha nem. De még mennyi... Legfőképp gyűlölet. És harag... és ölni akarás. De... ott van még az, hogy voltaképp a fiam lehetnél... És, én örülök, hogy nekem kell felügyelnem téged. Mert... - kuncogtam fel. - Voltaképp egy 17 éves srác az egyetlen biztos pont az életemben...
Eren
Elmosolyodtam. Megölelném, de nem merem, mert félek, hogy pofán vág.
Így csak eldőltem mellette az ágyon, és igyekeztem nem feltűnően bámulni.
- Biztos pont? Én…? Még magamat sem tudom túlságosa irányítani, azt sem tudom miért van micsoda..
Levi
Erre elmosolyodtam.
- Na, pont ez az. De nem nagyon zavar a dolog. - sóhajtottam. - Igazából, talán az zavar, hogy... tudod, mindenki azt hiszi, hogy én vagyok az, aki csak öl, s hajt, és végül majd ott leszek azok közt, akik újra kivonulnak a falon kívülre új világokat nyitni... De én nem akarok megfelelni ezeknek... Én... én élni akarok. De már öreg vagyok ehhez. Tanulj a hibámból, Eren. Nekem csak ennyi van. Neked legyen több. Legyen családod. Legyenek barátaid. Legyen meg a jó környezeted... Ne akarj te is csak egy élettelen harcos lenni. - suttogtam.
Eren
Erre szigorúan felnéztem rá és fölé könyököltem.
- Na most. Egy, maga semmiképp sem öreg. Kettő, ne mondjon ilyet, ha maga nem is tart annak, én próbálok barátként is viszonyulni magához, ami nem igazán megy. A családdal pedig hagyjon engem... senkim sincs, már nekem sem. Mikasa is... még fél tesóm sem... –sóhajtottam - Elnézést, hogy így beszéltem, de butaságokat ne mondjon. - feküdtem el.
Levi
Kicsit felnevettem.
- Jajj te, kölyök. - mosolyogtam. - Most még így gondolod... de hidd el, fontos dolog, hogy legyen kik közt élned... - kuncogtam - Fontos. Egy olyan kör, akikhez szívesen mész. Jelen pillanatban, voltaképp nekem sincs. Nekem csak a harc van... épp ezért örülök, hogy vigyázhatok rád. - mosolyogtam.
Örülök, hogy van valami, amiért még küzdenem kell.
- Na... de figyelj... - ásítottam. - Semmi, de semmi kép ne hidd azt, hogy különb vagyok nálad. Hasonlítasz rám.
Eren
- Hogy legyen nekem bárkim, mikor az emberek 97%a a halálomat kívánja? - suttogtam.
Nem kellenek nekem emberek... Minek...
- Ne mondjon ilyet! - ültem fel hirtelen. - maga a legkiválóbb harcos! Egyedül maga volt képes engem a gondjai mellé bevállalni, és had ne soroljam mennyi mindent tett már, amiért csak felnézhetek magára! Igen is különb nálam. Hiszen egy szörnytől még egy hülye is jobb. És maga közel sem hülye! - suttogtam immár a végén a csizmám piszkálgatva.
Levi
- Honnan jött ez a 97%, te? - mosolyodtam el, majd lehunytam a szemem. - Eren... nem vagy szörny. Te is emberből vagy. Ha elesel, ugyan úgy vérezni fog a térded, s van lelked. Azoknak, akik próbálnak minket elpusztítani, nincsen. - mondtam tök nyugodtan - Te nem vagy szörny. Te az utolsó lehetőségünk vagy. Gondolj bele... Eddig, semmire se mentünk. Nem jutottunk el sehova. És nélküled nem is fogunk tudni eljutni. Mert mi csak emberek vagyunk. Tehetetlen kis senkik. Az utolsó reményüket akarják megölni a tudatlanok. - mondtam, majd a hajam - tűrtem el.
Nem hiszem, hogy nem érti. Bár, mindenki meg akarja ölni. Olyan, mintha saját magunkat akarnánk a halálba hajtani. Nélküle vesztünk. Olyan, mintha a piacon tudatosan vennénk meg az ehetetlen ételt. Vagy a legjobb termést akarnánk ingyen osztogatni. Mert az utolsó lehetőset akarják elkötni.
Eren
- Az eszemmel ezt én is tudom... csak... nem olyan könnyű. - suttogtam, elhúzva a számat. Nem tehetek róla, nem megy. Fáj a lelkem, fáj mindenem, azért, mert engem folyton azért bántanak, amiről nem tehetek. Amiről nem tehetek, de abból is csak nekik próbálok segíteni. Ha nem akarnám, miért adtam volna be a derekam h betorlaszolom a kővel a falon a lyukat? Teljesen bizonytalan volt, hogy sikerül-e. Minimum fele arányban az volt, hogy meg fognak ölni mert nem tudom magam kontrollálni. Még is belementem. Ezek után, bántanak..
Levi
Sóhajtva hallgattam, ahogy beszélt... Majd még utána is így maradtam. Elmerengtem, hogy milyen is lehet ez. Rám mindenki úgy néz, ahogy illik... Mert valamiért azt hiszik, hogy mert nem halok meg, azért én fogom őket megmenteni... Pedig nem. Eren fogja... Engem istenítenek, pedig őt kellene. Észre sem vettem, hogy elmélázás közben elaludtam. Eren mellett... Sajnos túlfáradt voltam ahhoz, hogy kontrolláljam ezt az egészet… úgyhogy...
Eren
Csak pislogtam, mikor nem válaszolt és meg sem mozdult percek után sem. Kicsit ijedten néztem rá. Be van hunyva a szeme. Óvatosan a mellkasához hajoltam, illetve a fejéhez. Igen én mindig a legrosszabbra gondolok így megnéztem, hogy ver-e a szíve illetve lélegzik. Hát igen... csak alszik.
Majd azt vettem észre, hogy a tenyerén támaszkodtam meg, persze csak óvatosan, így olyan volt mintha fogtam volna a kezét. Kicsit elvörösödtem, majd elhúztam onnan. Eldőltem újonnan mellette. A fejemet felé hajtottam, és a kisimult, nyugodt arcát néztem. Ritkán látom ilyennek.
*2 órával később*
Levi
Pislákolni kezdtem. De jót aludtam, istenem... Igazából, fel se tűnt, hogy valami más... csak rá.. pár másodpercre. Mh... nem emlékszem, hogy felmentem volna a szobámba... Akkor... Akkor... Erre hirtelen kipattantak a szemeim, és megfordultam.
- Jaeger? - kérdeztem pislogva.
Én.. én elaludtam? Eren szobájában? Eren mellett? Ez… nem komoly, ugye? De, pedig igen is... Ez Jaeger jellegzetes illata, és a szobája sem hasonlít máséra... Ez bizony a valóság...
Eren:
Nagyjából fél óráig bámulhattam, és elmélkedtem minden félén, mikor bealudtam. El, a hadnagy úr mellett. Ez... Mintha egy álom lenne. Vele alszom egy ágyban. Vele. A példaképemmel, aki gondoskodik rólam, aki vigyáz rám, és akinek szinte a kezében van az életem. Olyan békésen aludtam, hogy még azt sem vettem észre, mikor alvás közben a kezem az övére csúszott...
Levi
A keze az enyémet volt... biztos véletlen, ahogy elnéztem sose aludt nyugodtan. Kihúztam onnan a kezem, majd felültem, és megdörzsöltem a szemem... Hagyom Jaegert pihenni, nem szeretném, hogy fáradt legyen... Megigazítottam a hajam, meg a ruháimat. Még jó, hogy nem nyitott be senki... A végén tényleg elvesztem a felügyeleti jogokat. Felálltam, majd nyújtózkodtam, és kipillantottam az ablakon. Az idő még mindig szép... kinyitottam az ablakot, mert eléggé állott volt a levegő... és elmosolyodtam, majd lementem a kertbe. Nyár eleje van, és vannak olyan gyümölcsök, amik már megértek... Viszek fel Erennek.
Eren
Talán sosem aludtam még ilyen nyugodtan, mint akkor, mellette. Semmit sem álmodtam, ami rossz lett volna, sőt, azt álmodtam, hogy megölel. Nem volt rossz álom... semmi. De viszont egyszerre kihűlt a testem, mikor... talán elment onnan. De hova ment? Hova mehetett? És miért?
Nem tehetek róla, hogy elaludt mellettem, ha az a baj. Nem... talán nem ment el... talán..
Levi
Komótosan, lusta, lomha léptekkel haladtam a kert fái felé... Olyan nyugodt vagyok most. Semmi zaj, hisz nemsokára már esteledik, bár nyár elején már később jön a sötétedés. Miközben a kőlépcsőkön kopogott a csizmám talpa, elmerengtem: Erenen. Tényleg, nem tőrödnek vele. És ez baj. Mert Ő az esélyünk, senki más... Akár 10, vagy 15 Ackermannal se menne... Erenre kell számítanunk. Ráadásul, mindenki szörnyként néz rá. Pedig az emberek is csak szörnyek. Talán... épp ezért vannak itt a titánok? Hogy elpusztítsák az embereket? Ki tudja. Addig, amíg csak lehet, életben maradok. Küzdök magamért, az emberiségért... és Jaegert is. Mondjon bárki bármit, egy rendes kölyök... elértem a kertet, és egy gyors mozdulattal körbefordultam.. Néhány fán már érett a gyümölcs, néhányon még érik... mindenesetre, egy korán érő meggyfán akadt meg a tekintetem. Alacsonyan van, nem kell ugrálnom, hogy elérjem... így elkezdtem szedni a gyümölcsöt, egy a párkányon talált agyagtányérba.
Eren
Felriadtam, és körbe néztem.
- Ha... hadnagy úr..! - néztem jobbra, ballra. Sehol sincs. Lassan felültem. Biztos itt hagyott. Engem mindig mindenki elhagy... de nem hibáztatom. Én csak egy taknyos kis kölyök vagyok. Hozzá és a hozzá hasonlókhoz képest. De főleg hozzá. Sóhajtottam, és csak bámultam magam elé. Nincs itt... egyedül vagyok... megint...
Levi
Persze, mivel a meggy az egyetlen gyümölcs, amit magam is szívesen fogyasztok, szedtem bőséggel. Közben a nap még mindig szikrázóan sütött, de érezhető volt már az a kései délutáni levegő... Túl hamar megy el a mai nap is. Legalább kipihenem magamat. Az egy jó pont... meggypárokat szedtem, sőt, volt, hogy rendes csomót is letéptem. Most szeretnék meggyet enni. Sőt, valami rendes étel sem ártana... Na, majd ha felmegyek. Hamar, alig pár perc alatt megtelt a mintás kis agyag tányérocska, én pedig menetirányt váltottam, és a konyhára igyekeztem.
Eren
Biztos... csak... sietnie kellett... Valahova. Vagy... ugye csak nem látták meg velem aludni? Ugye nem? Ugye... ugye nem? Annak... Akkor... az... Nagyon nagy baj lenne! Lehet..."kirúgjak"...de... minimum elvesznek a kezei alól...! Azt... azt nem akarom! Hiszen én szeretem a hadnagyot... nem tudom, hogyan... de... egyre jobban érzem, hogy másképp. Melegem van ha rá gondolok, főleg ha itt van mellettem. És gyorsabban dobog a szívem is...
Felhúztam a lábaimat és megremegtem. Nem szabad. Ő férfi... és egy nagy ember... én nem vonzódhatok a férfiakhoz... ez butaság... én... a nőket szeretem... vagy... nem is tudom... igazából még sosem volt senkim... se nő se férfi. Bár... nem ítélem el azokat, akik a saját nemükhöz vonzódnak... De... ez azért... furcsa. Én... de... ezt... Hogyan...? H-ha a hadnagy ezt megtudná... megölne... jó, csak képletesen... de... de minimum undorodni fog tőlem, és leadnak a kezeiről. Bár... Miket beszélek! Azt sem tudom milyen a szerelem vagy mi... sosem éreztem még olyat... Kitudja... ez lehet nem is az... igen... Valószínűleg csak... talán... valami betegség... elkaphattam valamit...
Levi
A konyhába igyekeztem, megmostam a gyümölcsöket.. kezdtem furcsállni ezt a nyugodtságot... e az épületben, se az udvaron nem találkoztam senkivel.. ennyire elfáradtak volna? Talán csak örülnek, most, hogy nyugalom van... azaz, gondolom, egyáltalán semmi ötletem nincs, de hát nem zavar a dolog. Csend van, és én kifejezetten szeretem a csendet... megmostam a gyümölcsöket, és utána ételt készítettem magamnak. Csak egy sima kenyér, és egy kis leves. Semmi több... pillanatok alatt megettem, és el is telt a gyomrom. Bár még pár szem meggyet ettem, ha már leszedtem.
Eren
Kinéztem az ablakon. Miért ilyen nyugodt minden? Rossz érzésem van... valami mintha...
Ekkor kopogott valaki az ajtón. Kiszóltam, hogy jöjjön be. Armin volt az.
- Ereeeen! - szaladt hozzám, majd nekem ugrott és megölelt.
- Öhm... Szia neked is. - kuncogtam egy kicsit.
- Olyan rég láttalak, már vagy kettő... nem is, három napja! Tudod milyen szörnyű? Azt hallottam beütötted a fejed. Ugye már jól vagy? - kérdezte aggodalmasan, azokkal a nagy kék szemeivel, majd elengedett, és a csuklómat fogdosta.
- Hejjha... terjednek ám a hírek. - vakargattam meg a tarkómat. Mindig mindenki velem van elfoglalva…? - egyébként már semmi gond... jól vagyok .- mondtam. - Kérsz valamit?- kezdtem el a nagyobb távú beszélgetést. Végül letelepedtünk az ágyamra, és hallgattam, ahogy mesél az elmúlt napokról, és, hogy most Mikasa éppen Jeannál van, mert nem hagyja élni.
Levi
Kellemesen elüldögéltem a fenekemen a konyhában... Senki sehol... miről maradtam le...? Hahh... Egyszer pihen az ember... egyszer! És ez történik... Eltűnt mindenki... A meggyeket egymás után ettem, közben pedig az asztalon kopogtattam az egyik ujjammal... nem valami izgalmas így egyedül... Úgy gondoltam, hogy majd később látogatom meg Jaegert, így az asztalon hagytam a meggyes tálat, és egy kendőt tettem a tetejére... Hmm... Imádom a meggyet. Felálltam, és Hanji kis rejteke, azaz a szobája felé vettem az irányt. Beszélgetni kívánok vele...
Eren
- ...na de mesélj már te is valamit. - mondta Armin kb. fél óra töretlen beszélés után. Én a tarkómra raktam a kezem és azt vakargattam meg.
- Hát velem semmi extra nincsen igazából. - vontam vállat. - Pihenek... igazából a Hadnagytól kötelező pihenőt kaptam. - mondtam.
- Velünk meg takaríttatta az istállót. - morgott Armin és karba rakta a kezeit.
Erre kissé felnevettem. Na de hadnagy úr, velük végezteti az én munkámat?
- Eren... olyan sokat gondolkodom mostanában. - karolta át a lábait Armin, úgy sóhajtott.
- Ugyan micsodán?- kérdeztem, furcsán nézve.
- Tudod... mikor... betörte a falat a kolosszális óriás... szóval... mi lesz ha... ha... Megint betörnek a titánok? Az embereket megint megtizedelik? Megint olyan kevés túlélő lesz?
- Armin... ilyeneken ne gondolkodj. Nem fog ilyen történni. - raktam a vállára a kezét.
- És ha még is...?
Levi
Sóhajtva értem el a bizonyos ajtót... Bekopogtam, de nem érkezett válasz. Hát megismételtem… megint semmi... még is mi a jó büdös franc van...? Sehol senki... sóhajtottam. Olyan 5 perc várakozás után elérte a türelem a határait, és visszafordultam, és Eren szobája felé lépkedtem sietősen. Valami történt… de a... mi a fene?! Mérgesen lépdeltem előre... Kellett nekem elaludni... Csak sietve végigrohantam a folyosón, figyelve, hogy mi történik...
Eren
- De... Eren! Az is bőven elég, hogyha csak pár darab jön be! Legyengül a fal. A végén még... teljesen áttörik... és... baj le-
- Baj van!! - rohant be az ajtómon Mikasa mire még a lélegzetem is elakadt. Mi van már megint? Mi történt? Már megint mi van?
- Titánok... a falon... bent... - lihegett a térdein megtámaszkodva, de úgy lihegett, hogy érthetetlen volt, amiket mondott. Armin elsápadt, és rám nézett.
Én pedig még levegőt venni is elfelejtettem.
Levi
Mikasát láttam meg, majd a hangja csapta meg a fülem... Rögtön lerohantam az emeletről, egyenesen a cuccaimhoz. Hanjiék már teljes felszereltségben ott voltak, Én pedig közéjük szaladtam be.
- Levi! Téged vá... - szólalt fel Erwin, de tiszteletlenül a szavába vágtam.
- Menjetek! Utánatok megyek! - mondtam kiabálva, és a holmiim kutattam fel.
Pillanatok alatt magamra rángattam a csatokat újra, megigazítottam a ruhám, belebújtam a csizmámba. A manőver-felszerelésem is magamra raktam,.. De hiába siettem, csak teltek a percek, így 7 perc késéssel mentem a többiek után, teljes harci öltözetben, készen a titánölésre.
Eren
Láttam a hadnagyot elszaladni. Nem, most nem leszek felesleges! Felpattantam.
- Akkor meg még mire várunk?! - kérdeztem, és összekapkodtam a cuccaim majd Mikasával és Arminnal az oldalamon. Már felszerelkezve szaladt el mellettünk a hadnagy úr. Nem bírtam neki semmit sem szólni, mert nem tudtam. Végre segíthetek talán én is. Gyorsan felöltöztünk a többiekkel. Vajon hova menjünk? És Mikasa honnan tudja ezt?
Levi
Kiértem az udvarra, és rögtön elindultam, a háromdimenziós-manőverfelszereléssel, egyenesen az épületek teteje felé. A lyuk elég kicsi volt, 5 métereseknél nagyobb nem fért be rajtuk... Gyerekjáték. Épületről épületre repültem, felmérni, hogy merre vannak a legtöbben. Ilyen alkalmakkor általában elég nagy az ijedtség... így sietősre kell fognunk. Van egy lyuk a falon. Azzal tennünk kell valamit. Nem nagy, de... azért nem veszélytelen. Mit kéne tennünk? A csapat balról haladt, egyenletesen, én pedig az ellenkező irányból indultam feléjük. Rögtön szembe akadtam az első célpontommal, egy 4 méteres, ronda hústoronnyal. Talán nem vette észre, hogy lemaradtam, ezért vette célpontnak a csapatot... Megszorítottam a pengét a kezemben, és a kardom az ég felé állítva rohanta felé. Villámgyorsasággal, ahogy csak bírtam... Észre se vette, hogy pillanatok alatt egy méter hosszan, és tíz centi mélyre toltam a nyakszirtjébe a fegyverem. Már csak a nagy robajjal járó összeesést hallottam, és a párolgását kezdtem érezni.. Mocsok lények ezek.
Eren
Hamar kész lettünk, így kiszaladtunk a Hadnagy-úrék felé. Persze Jean, meg a többiek már vártak ránk, hozzájuk csapódtunk oda. Jeannak mit kell itt lenni? Látom rajta, hogy legszívesebben leköpne. Köpjön csak! Nem ez most a lényeg.
A csapat élén természetesen megint ő volt, mint mindig. Na nem baj, csak legyen. Felröppentünk egy háztetőre és onnan vártunk valami utasításra, az idősebbektől természetesen.
- Mire vársz még?! Szerinted van idejük szólni nekünk, hogy mit csináljunk, merre lépjünk, mint az óvódásoknak? Indulj már!- szóltam Jeannek.
- Ne dumálj, Titánka. - csitított le, mire be kellett feszítenem az öklöm. Nem. Nem balhézok.
Így önfejűen full egyedül röppentem le a tetőről az egyik titán irányába.
- Eren!! - hallottam magam mögött három-négy hangot. Majd ezzel egy időben Armin és Mikasa is jöttek utánam.
Levi
A csapatom egyenletesen haladt, követve a jól megszokott tervet. Figyelnek egymásra, párosával, vagy annál többen mennek egy irányba. Egy pillanatra tekintettem hátra, és Erent láttam meg... mit keres itt? A feje... Jó, erre most nem érek rá... de, ha bármi baja lesz... Várjunk, Levi, nem, nincs most idő aggódni. Komolyabb problémáink vannak. A titánok folyamatosan estek el, de több is bejött a falon... mit tegyünk azzal a rohadt lyukkal?! Megforgattam a kardot a kezemben. Eren most nincs olyan helyzetben, hogy ajánlatos legyen titánná változnia. Ha a földre küldünk embereket... Akkor... Várjunk! Ha az kiképzett embereket a védelemre állítjuk... a fiatalabbakat pedig a fal rendbe hozására... akkor... meg tudjuk csinálni! Csak... a fák! a Farönkök erre tökéletesek lesznek! Erenék csapata felfordultam, és arra indultam.
- Katonák! - kiáltottam.
Eren
Mikor a hadnagy úr szólt a többieknek, a hadnagy közelébe mentem. Útközben pedig belevájtam egy titán nyakszirtjébe a kardomat, amitől összerogyott, hiszen a hadnagy felé tartott. Azt már nem! A hadnagyot nem bántod! Ezután csak haladtam a hadnagy felé. Arminon és Mikasán kívül persze mindenki csak nézett, mint valami kisgyerek aki először lát titánt, mivel Mikasáék jöttek mögöttem. Vajon mit talált ki a hadnagy?
Levi
Hihetetlen dühös voltam, amiért Eren ilyen meggondolatlan volt. Lehet, hogy gyorsan gyógyul, de komolyak voltak a sérülései! Ha ebből bármi baj adódik... Hahh, Jaeger! Odaértem hozzájuk, majd rögtön egy biztosabb támpontot kerestem.
- Az összes társatokkal együtt, gyerünk! - adtam ki a parancsot - A lyukat el kell zárni. Ez a ti feladatotok. Az egyik szekéren sok rönköt találtok. A lényeg, hogy gond és emberveszteség nélkül csináljuk! A csapatom fedez titeket! - mondtam, közben Hanjinak intettem, hogy fordítsanak menetirányt. Erwin pedig a csapatot vezette, hisz még is csak ez az Ő dolga. - Eren, te mögöttem maradsz.
Eren
Már éppen elindultam volna, sőt, már ki is lőttem a manőver felszerelésem kampóit az egyik ház felé, mikor a hadnagy hozzám szólt. Kissé érdeklődve pislogtam, mire Jean csak fújtatott egyet, aztán ő és a csapat maradék tagja elindult a szekérhez, a lyuk közelébe.
Én pedig csak álltam ott és vártam, hogy a hadnagy mondjon valamit. Én nem segíthetek?...
Levi
- Gyere. - mondtam. - Mi a védők mögött maradunk.
Hogy lehet ilyen meggondolatlan?! Épp elég veszélyes ez így is, nem még ha baja van... sóhajtottam.
Nem érdekel, ha most itt a világ legnagyobb szemetének fog tartani, akkor is, a feladatom, hogy vigyázzak rá, és folyton a szemem rajta tartsam... Majd szép nyugisan, a többiektől való pár méteres távolságra maradtam... Ma kénytelen leszek végignézni, hogy mit tesz a csapat... Ahelyett, hogy segítenék. De ezek csak 4-5 méteresek, egy 14 éves kölyök is meg tudja oldani, a kellő felszereléssel.
Eren
- D... d... d...! - nyöszörgöm ki, majd elharapom. Nem, nem. Nem szabad a hadnagynak ellent mondani. Felsóhajtottam és csak manővereztem a felszerelésemnek a hadnagy mögött. Sóhajtottam de meg sem szólaltam. Megint csak púp vagyok mindenki hátán. Főleg a hadnagyén. Főleg, hogy... hogy megint miattam... minden... mindegy..
Azt hiszem nekem befellegzett... tényleg reménytelen vagyok.
Levi
Hirtelen megálltam, majd intettem Erennek, hogy álljon meg Ő is. Mi most csak megfigyeljük a dolgokat, és a ránk támadó óriásokat öljük meg. Nem avatkozunk bele semmibe. Jobb, ha nem vagyunk folyamatos mozgásban, mert fölösleges. Megálltam az egyik nagyobb épület tetején, és néztem, hogy is fog elsülni a tervem.
- Eren...
Eren
Megálltam, és a háztetőre rogytam le. Átkaroltam a lábaimat és bámultam magam elé, és körbe, hátha jön egy óriás. Csak sóhajtottam.
- Tessék... - suttogtam, és markolgattam a szíjat a lábamon, ami a kezemnél volt. A lehető legrosszabb lény vagyok a világon, és még nem is ölhetek titánokat. Ez valami csodálatos...
Levi
Felé fordultam, majd elnéztem.
- Rohadtul nem fogod nekem elhinni, de azért kell ez, mert aggódom. Lehet, hogy komoly baja van... vagy volt a fejednek. A gyógyultságnak örülök, de... nem akarom, hogy bajod essen. Mint ember, és mint vezetőd mondom ezt neked. Esküszöm, most tépjék le a lábamat, ha hazudok. - jelentettem ki.
Kár volt egyetlen pillanatra elengedni a gyeplőt, és nem figyelni annyira. Habár az épület maga magas volt, így nem értek fel minket a rémek, de egy rendellenes megpróbált felmászni az épület falán kapaszkodva. Hirtelen ért a dolog, mert ugyebár a rendellenes csak próbálkozott, amíg meg nem sértett egy fő tartógerendát, és a tetőzet be nem szakadt alattunk.
Eren
Végig hallgattam. Majd épp szólaltam volna meg, mikor a titánt figyeltem meg, aki igyekezett megenni minket. Épp pattantam volna fel, hogy neki menjek, hogy végre csináljak valamit, mikor reccsent alattam, alattunk a tető. Majd már csak azt vettem észre, hogy zuhanok. Zuhantam le, de még segíteni se tudtam magamnak, mert közvetlen a fejem felett repült egy tető darab. Ha ez most nem öl meg akkor semmi.
Majd már csak annyit fogtam fel, hogy nagyot ordítok, a titánformámmal térdelek a házkupac darabjai között, és gőzt fújok ki magamból. Természetesen a rendellenes elkezdett felém sietni, mint úgy, hogy meg akar belőlem lakmározni. Mozdulni sem tudtam.
Levi
Bezuhant a törmelék közé, és először fel sem fogtam, mi a franc folyik itt éppen. A tető cserepei beszakadtak, kizuhantak az ablakok, és az egyik megmaradt szirtszerű falmaradványon feküdtem. Fel akartam állni, de még magam is megrettentem, amikor Erent láttam meg. Átváltozott. Ennél rosszabb nem is lehetne. Nem bírtam megmozdulni, a jobb karom, és a bal lábam kövek alá szorultak...
- JAEGER! - ordítottam torkom szakadtából.
Titán formában van... teljesen megjósolhatatlan, hogy mi fog történni. Nem tudom, nem merek reménykedni sem. Teljesen biztos voltam benne, hogyha nem Eren tapos agyon, akkor az egyik titán érzi meg a szagomat. A jobb kezem a felszerelésembe csúsztattam, és az ép kardom rángattam ki... Nem, nem vágom le egyik végtagomat sem. Az a B terv.
Eren
Lassan elfordítottam a fejemet, és arra az emberre néztem, aki fekszik. Nem tudok felállni. Nem birok megmozdulni... a rendellenes kapaszkodott fel rajtam és harapdált, mintha csak valami finom gyümölcs lennék. A titán felé fordítottam a fejemet, és még több gőzt fújtam ki magamból, és minden erőmet arra irányítottam, hogy felálljak vagy legalább a kezemet megmozdítsam. A rendellenes nem ért fel szerencsére a nyakszirtemig, így magamat nem éreztem veszélyben, bár igyekezett feljebb mászni.
Addig-addig szenvedtem, amíg az egyik karommal lefejtettem a másikról a rendellenest, és a szemközti háznak hajítottam nagy erővel. A törmelékek, és a konkrét fél ház ráomlott, ezzel ő elvolt egy darabig. Viszont kezdett nem egy és nem két titán is közeledni felém.
Levi
A lábam oldalra fordítottam, a földnek nyomva. A kardot pedig abban a pillanatban függőlegesen a lábfejem helyére, így ki tudtam húzni a kő alól... Szerencsére nem törött el... Maximum kiment a bokám... nem vészes. A kezemet is ugyan ilyen technikával operáltam ki onnan... a csuklóm is követhette a bokámat... annyira nem volt elviselhetetlen a fájdalom... Állásba küzdöttem magamat, majd a manőver-felszerelésemet ütögettem meg. Működik... Még működik! Ennek örültem.. ki kell vágnom Erent a titánformájából.. most rögtön... Kilőttem a köteleimet, majd már fel is röppentem. Ha most nem halok meg..
Eren
Bámultam magam elé, majd állásba küzdöttem magamat. Már megint egy retkes szúnyog repül felém. Miért kell rajtam élősködni?!
Elborult gondolatokkal fordultam szembe azzal az emberrel vagy mivel, aki ott ugrabugrált körülöttem. Szúnyog! Egy semmilyen szúnyog! Bár... még is kicsit olyan más. Idegesít de valahogy nem akarom bántani. Ha nem ő lenne, már lecsaptam volna a földnek. Megint kifújtam magamból egy adag gőzt, és a lábamról rúgtam le egy titánt.
Mikor ezt már az ötödik titánnal is megcsináltam, annyira feldühödtem, hogy elkezdtem a földbe döngölni idegesen őket! Hangosakat morogva, talán ordibálva közben. Dobogtam, és egymás után öklöztem a titánokat s földbe. Idegesítenek. Piócák. Ölni akarok... titánt akarok ölni...
Levi
Eren felé vettem az utam... annyi szerencsénk van, hogy Most a legtöbb titán itt van, és csak pár kering a falat foltozó katonák körül... mit kéne tennem? Ezek megölik Erent... amit nem hagyhatok. A dolgom, hogy vigyázzak rá, és felügyeljem,.. Szükséges esetben, megöljem. Eren fontos munkaerő, tehát, itt az ideje, hogy kiszedjem onnan... Az épületek oldalán rohantam, majd mikor egy tökéletes fokban állt nekem, átugrottam a hátára, és igyekeztem bemérni, hogy hol lehet jelenleg... Megláttam a pontot, amit át kell vágnom, és pontosnak kell lennem... Belevágtam a kardot a pontba, és végighúztam Eren titánjának a nyakszirtjén... Szerencsém volt, tökéletesen Eren mellett ment el.
Eren
Ölni... ölni akarok, titánokat akarok ölni! Egy újabb titánt kezdtem szétverni, és fújtam ki magamból a sok gőzt.
Majd az éles fájdalomtól a tarkómon elordítottam magamat, egy még nagyobbat, majd elernyedtem. Teljesen elkábultam nem tudtam irányítani a titánformám. Másra nem igazán emlékszem.
Levi
Az összezuhanni készülő titántestből kihúztam Erent, és a kezemben fogva reppentem fel a tetőre, Fent egyelőre biztonságban vagyunk... Lefektettem a földre, én pedig felszisszentem. Fájni kezdtek a sérült testrészeim...
- Eren... - mondtam és felé fordultam.
Megnéztem az életjeleit... minden rendben, Oké. Innen néztem végig, ahogy a többiek igyekeznek betömni a lyukat a falon, sikeresen.
Eren
Mikor lassan kinyitottam a szememet már a tetőn voltunk. Fáradtan alig-alig tudtam nézni valamerre. A földön a titánformám darabjai, amit épp egy tucat titán csócsált. Majd felnéztem. A hadnagy.
- Mhh... - pillogtam. Nem bírok megmozdulni. Képtelen vagyok rá. Fáradt vagyok. - Hadnagy úr...
Levi
Odamásztam Erenhez, és igyekeztem az ilyenkor megtehető összes gyors tesztet végre hajtani.
- Eren! Mit érzel? - kérdeztem, közben a sérült kezemen át leszedtem magamról a poncsóm, és a feje alá gyűrtem.
Ez hiányzott még... Ahogy felnéztem, láttam a jelzést, miszerint befoltozták a falat. Már csak a bent rekedt titánok kiirtása volt hátra. De én jelen pillanatban az összeesés határán érzem magam, még is, meg se nyikkanok. Sóhajtottam, majd igyekeztem nem arra figyelni, hogy mi történik körülöttem.
- Hányat mutatok? - mutattam fel kettő ujjam.
Eren
- Semmith... - válaszoltam a mit érzek kérdésére. Néztem az arcát.
- Hato... kett... né... ne-nem tudom... d-de vérzik a csuklója ha-hadnagy úr... - mondtam lassan, tagoltan, kicsit dadogva. Fáradt vagyok... aludni akarok...
Lehunytam a szememet.
Levi
Kiss megijedtem, majd nagyon óvatosan magam felé fordítottam, és az ölembe fektettem a fejét, a feje elá terítve a ruhát.
- Nemsokára végeznek... Majd... egy orvos ellát. Csak tarts ki... - suttogtam, és próbáltam nyugtatóan simogatni a fejét. - Ne aludj el... Nem szabad elaludnod!
Kicsit féltem most Erent... nem tehet arról, hogy átváltozott. Nem volt veszélyes egy emberéletre sem. És segítette a többiek munkáját.
Eren
- Ha... hadnagy... - nyöszörögtem. Én... szeretnék aludni... de... de nem szeretnék szabályszegő lenni... megtagadni a parancsát pedig még annyira sem szeretném! Így csak bólintottam és minden erőmmel azon voltam, hogy csak egy pislogásnyi ideig tartsam becsukva a szememet.
A hadnagy úrnak olyan kényelmes öle van... puha... és finom hadnagy illatú...
Levi
Sóhajtottam, és igyekeztem magánál tartani a kölyköt... Szerencsére már megláttam, ahogy Hanji erre tart, és elmosolyodtam. Kezdenek jobban fájni a sérült végtagjaim... Hajh, Jaeger... De, csak segített rajtunk. Nem is tudom, ahogy látom, embert, egyet sem vesztettünk. Közben továbbra is próbáltam magánál tartani Jaegert. Hanji odaért, és rögtön Erenhez sietett, a többieknek pedig lekiabált, hogy küldjenek fel egy orvost. Én állásba küzdöttem magam, majd lenéztem. Helyre kell hoznunk ezeket... gyorsan. De én jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy ez menjen.
Eren
Igyekeztem nem elaludni... nem szabad megtagadni a parancsot! Nem!
Mikor kikerültem a hadnagy öléből, ürességet éreztem és hideget. Olyan más volt akkor. Amíg az ölében voltam, sokkal inkább könnyebben ment a szemem nyitva tartása, mint most, Így már semmi erőm sincs.
- Hadn.... - nyögtem el magamat, mikor hátracsuklott a fejem. Nem tudom mi történhetett. De minden sötét lett, és elhalkult. Sehol semmi. Csak a végtelen... Feketeség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése