Megint ugyan az. Megint ugyan az a retkesen csodálatos álom. Anniet majdnem legyőzöm, majd felriadok. Tipikus. Kipattantak a szemeim, majd felemelkedtem az ágyon. Hirtelen a fejembe szúrt egy éles fájdalom, mire felnyögve visszafeküdtem. Mi is történt...? Miért vagyok itt? Miért nem a hadnagynak segítek?
- Hadnagy úr... - suttogtam nagyon halkan. Az ablakra néztem. Éjszaka van...? De... nem... még reggel az istállóba mentünk..? Mi van...?
Ásítva bámultam magam elé. Nagyon fáj a fejem...
Levi
Miután távoztam Jeagertól, ténylegesen sétálgattam egyet a környéken. Persze, ezen kívül ügyelnem kellett arra is, hogy Erent senki ne zavarja, hisz még is csak kellemetlen lehet, ha így beveri valaki a fejét. Tehát igyekeztem a terem körül munkálkodni... Hanji szerint nem maradandó, főleg, hogy hamar meggyógyul a titánformájának köszönhetően. Sejtésem sincs, hogy Ackerman vagy Arlert járt-e bent, de az biztos, hogy holnap a raktárakban is rendet raknak. Nem érdekel a barátságuk, kegyetlenek a körülmények ebben a világban. a naplementét még megvártam, aztán benéztem Erenhez, de minden rendben volt. Azaz, aludt még. Ez után már úgy döntöttem, hogy ideje magamnak is pihenőt inteni, és végre megtisztulni, mert elég mocskosnak érzem magam. Az esti procedúra után, hiába próbáltam, egyszerűen nem tudtam Azon kattogtam, hogy Eren él-e még... így lehetetlennek tűnt, hogy kipihenjem magam. Felkeltem, és meztelen lábbal, az alvós ruhámban lesiettem Jaegerhez.
Eren
Bámultam magam elé, és a padlót néztem, mi van a lovakkal? Mi van a hadnaggyal? Miért nem emlékszem semmire? Az még meg van, hogy takarítjuk az istállót... De más miért nincs? Meg... még az is, hogy a szokásához híven, valami irtó jól nézett ki... Igen, ő mindig tök férfias... és olyan illata van, hogy összecsinálja magát az ember, ha a közelébe megy... olyan finom, és férfias, de még sem az az erős és orrba mászó... Egyszerűen Hadnagy illatú. Nincs rá definíció.
Sóhajtva húzom magamra a takarót, főképpen a fejem megcélozva ezzel. És azok a villogó szürke szemek... Valami elképesztőek. Nem tudom, hogy én miért nem születhettem ilyen kinézettel? Én csak egy zöldszemű kócos kis senki vagyok, akit az emberek fele meg akar ölni, mert félig egy szörny, aki emberekre felettébb veszélyes. A hadnagy, pedig minden embert véd. Míg valaki egyet, Ő öt titán öl meg, Én erre sosem leszek képes. Még a titánformámmal sem megy ez olyan egyszerűen, mint szeretném, hiszen az összes engem kezd el zabálni, mert én valami baromi finom vagyok. Nem értem én ezt. És miért pont én?
Elnyúltam az éjjeli szekrényemre, és a kulcsomat fogtam meg. Még mindig nem tudom, mi van lent a pincében, de valami felettébb érdekes. Bár ezt... Talán sosem tudom meg. Az életben nem jutok oda vissza. A legutóbbi próbálkozás is siralmas volt. Majdnem meghaltam. Bár akkor is a hadnagy mentette meg az életemet. Hát... na, mindegy is.
Levi
Jó ötlet ez? A végén még belé éli magát, hogy milyen jó fej vagyok, és hogy tuti nem vagyok képes megölni. Pedig ha eljön az idő, hogy meg kell, muszáj leszek. Nem akarom szegény kölyköt bántani, de csak... ez az a nevelési forma, ami egyszerű, de hatékony. Azért, lehet, hogy úgy nézek ki, mint egy szívtelen gyilkos, de nekem is van lelkem. Nekem is fájnak dolgok. Szegény kölyök hamar elvesztette az anyját, a szeme előtt ették meg... Az apja eltűnt. Testvére nincs. Még alig 17 éves, és már is annyi mindent megélt. Tegyük hozzá, a legtöbben meg akarják ölni, és ez se könnyít a helyzetén. Szegény kölyök... Megérdemel egy kis törődést néha. Főleg, hogy most ilyen állapotban van. Így nagyon halkan végigaraszoltam a szűk kis folyosón, majd Eren szobájának ajtaja elé léptem, és némán kinyitottam. Bementem, majd körbenéztem. Gondolom azóta se kelt fel... vagy csak nem vette észre hogy az asztalon hagytam az ételt? Sóhajtva visszacsuktam az ajtót, és az ablakhoz mentem, majd kinyitottam. Kis friss levegő.
Eren
Arra eszméltem fel, hogy nyílik az ablak. Riadtan ültem fel az ágyon, és oda kaptam a fejem, aminek a következtében jól bele is nyilallt a fájdalom, de akkor az annyira nem hatott meg. Mint valami szellem, úgy állt ott az az... alak... Ahogy meglobbant a haja a kintről bejövő szellőtől, és minden, ami olyan lággyá tette, szellemessé is. Kissé összeszorítottam a szememet, nem igazán tudtam kivenni, ki ő. Ez az idő, és elmélkedés nem tartott tovább 1-2 másodpercnél, mikor megcsapott, az az előbb említett hadnagy úr, illat.
- Heichou...? - sóhajtottam fel, picit megkönnyebbülve - M... mit keres maga itt?- suttogtam, majd a tarkómat kezdtem el simogatni. Miért nedves...?
Levi
Jaeger hangja csapta meg a fülem, mire rögtön fel is egyenesedtem, majd felé fordultam, de az ablakot továbbra is nyitva hagytam.
- Jaeger, azonnal feküdj vissza! - csattantam fel, és rögtön mellé lépdeltem, majd a vállánál fogva óvatosan lenyomtam a párnára. - Gondolom észlelted, hogy nem vagy jól. Pihenned kell, kölyök. - a friss hideg levegő rögtön sokkal jobbá tette az egész légkört... Betakartam Jaegert, majd a párnáját néztem.
Remélem holnapra jobban lesz. Ha már nem alszom, legalább javuljon az állapota. Felnéztem az arcára, majd fogtam egy rongyot, az ágy melletti kis vizes lavórba nyomtam, majd a homlokár tettem.
- Ez majd segít... talán egy mosakodás se tenne rosszat... - gondolkodtam el. - Van étvágyad?
Eren
Olyan hirtelen történt minden. A hadnagy, hogy ilyen kedves volt. Nem is értem.
De engedelmesen visszafeküdtem, és csak néztem a szürke szemeit. Majd csak sóhajtottam. 35 év körül lehet, és egy ránc sincs az arcán. Kétszer annyi idős, mint én, még is emberként kezel, a többiekkel ellentétben. Nem is értem mivel érdemeltem ki.
A hideg rongyra csak kellemeset sóhajtottam, majd behunytam a szememet.
- Uhm... igen... éhes vagyok. - suttogtam.
Olyan kellemes...
Levi
Sóhajtottam, majd felnéztem, és az asztalra kukkantottam, hátha meleg még az étel, de halva született remény volt... Felemeltem a fejem, és a tálcát Eren ölébe tettem, majd gondolkodtam, hogy hogy egyen...
- Nagyon óvatosan ülj fel... - utasítottam, közben meg a vizes borogatást a tarkójára tettem.
Istenem, hogy lehet ilyen béna? Jó, talán figyelnem kellett volna, de hát... Azért még is csak, 17 éves majdnem felnőtt, és így lesérül.
- Nagyon fáj? - pislogtam rá.
Eren
Felültem, és nyálcsorgatva bámultam a kaját. Ez igen gusztusos.
- Hadnagy úr... ? Megteszi nekem, hogy elmondja mi történt? - kérdeztem halkan, majd pár másodpercig behunytam a szememet, olyan jól esett a kintről besuhanó hideg levegő.
Majd lassan enni kezdtem.
- Finom... - suttogtam. Bár nem épp meleg, de finom. - Maga készítette...? Köszönöm... - mosolyodtam el, lágyan.
Levi
Elmosolyodtam, majd a hátára tettem a kezem.
- Egyenesen ülj, elgémberedsz. - mondtam, majd az ágyára ültem, és néztem, ahogy eszik. - Nem, a konyháról hoztam fel. Gondoltam éhes lehetsz, ha felkelsz majd. - mondtam. - Ez a dolgom, Eren. - mondtam, majd elengedtem egy óvatos mosolyt. - Szólj, ha fázol...
Közben felhúztam a lábam. Elég későre jár már..
- Segítettél nekem az istállókat rendbe rakni, de megcsúsztál, és nagyon beverted a fejed... - sóhajtottam.
Sajnálom...
Eren
Leheletnyi pír jelent meg a pofimon, ami a sötét miatt nem igazán látszódhatott. N-nem szokott ilyen kedves lenni. Vagyis... nem tudom.. mindig olyan távolságtartó mindenkivel, de nem tudom miért. Normál esetben, ha egy idegen kedvesen szól hozzá, akkor is elküldi melegebb éghajlatra. Velem... olyan más. Értem én, hogy rám ő vigyáz... de... ha most ez így is történt, hogy bevertem a fejem, az a minimum, hogy leolt, hogy miért vagyok ilyen béna. Most pedig itt ülök finom kajával az ölemben, egy ilyen gondoskodó tekintetű hadnaggyal. Nem értem én ezt.
Kicsit megremegő kezekkel ettem tovább. Ritkán látom mosolyogni, pedig nagyon jól áll neki. Olyan gondtalannak tűnik, kicsit boldognak. Pedig mennyi gondja lehet... nem is ismerem én rendesen. Szinte semmit sem tudok a múltjáról. És még én is gondot okozok neki, hogy lehet, hogy egy perc,egy óra, egy nap, egy hét, egy hónap, vagy egy év múlva, szinte bármikor, lehet meg kell ölnie. Ezen felül, pedig itt gondoskodik rólam... ez szerintem lelkileg sem lehet egyszerű... sosem fogom tudni neki ezt megköszöni...
Levi
Kicsit megakadt a tekintetem a kinti fényeken. Ez épület ablakaiból rálátni a falra. Egy nagy fal, ami biztonságot nyújtott. Fiatalként mindig börtönnek hittem. Megakadályozó, fölösleges dolognak. És ahogy nőttem, egyre tovább nőtt a fal utáni utálatom. Gyűlölöm ezt a falat. A bezártságot. Ez az, ami miatt mi, emberek, rettegünk nap mint nap. A közös ellenség az óriások. Eren nem óriás. Képes azzá változni, de Ő nem az. Ő csak egy szerencsétlen gyerek, akivel gonosz tréfát űz a sorsa. Igazából, nem a falban kellene bíznia az emberiségnek, hanem benne. Igen, ki kell jelentenem, hogy egy 17 éves srácban kell bíznunk. Nem abban, hogy addig fogunk itt élni, 3 fal mögött, összetömörülve, térdre kényszerítve, még évezredekig. Nekünk az a feladatunk, hogy megszabaduljunk az óriásoktól. Nem egy tehetetlen kölyöktől. Egy ártatlan kölyöktől, akit nem hagyunk élni. Nem lehet családja... senki nem hagyná, hogy gyereke legyen. Eren életét elrontotta a kegyetlen, és rideg világ. És ez a gond.
- Tudod, Jaeger. - fordultam felé, és törökülésbe húztam magam. - Mondok neked valamit. De ezt jól jegyezd meg, és soha senkinek nem beszélhetsz róla, különben kinyírlak! - néztem rá tök komolyan.
Eren
Legyűrtem az utolsó falatot is a torkomon, majd épp felálltam volna, hogy kivigyem a tálcát, de nem volt elég erő bennem, így visszadőltem az ágyamra. Szerencsétlen vagyok... így inkább, az éjjeli szekrényemre raktam egyenlőre a tálcát.
- Ohm... rendben. - mondtam picit meglepődve.- Ez... fontosnak hangzik. Sosem mondanak nekem semmi fontosat. Mikor először óriássá váltam... azt sem tudtam mi van, és, hogy hol vagyok. Csak átadtam magam a titánformámnak, és... volt bennem egy ösztön. Hogy ölni akarok. Hogy titánokat akarok ölni. Minél többet. Majd mikor először támadtam Mikasára... igazából akkor lőttem el az egyetlen és utolsó esélyem. Még nem tudtam magamat teljesen kordában tartani. De ezek után, még arra is tojtak, hogy azt a rohadtnagy követ a helyére raktam, mint titán. Nem ment egyszerűen, és szinte még most is érzem azt a fájdalmat, mint akkor. Nem csak a formámnak fájt, nekem is. De ezt senki sem értheti meg, milyen egy ki tudja hány tonnás követ cipelni. Mellesleg ekkora lelki terror mellett, hogy ezen múlhat az életed. Ha valamit elrontasz, megölnek. Ha valakire rátámadsz, megölnek. Ha nem vagy elég gyors, nagy valószínűséggel a titánok ölnek meg. Minél lassabb vagy, annál több katona veszik oda, miattad. Rettenetes volt. Nem akarom ezt soha többé. Viszont megtettem, és meg is tenném, még egyszer. Még százszor, ha ezzel megmenthetem az embereket. Bármennyire is elutasítóak velem. Nem érdekel. Én megtenném. Miattuk. A jövőjükért. Azért, hogy legyen jövőjük. Ami valószínűleg azt eredményezné, hogy nekem nem lesz.
Levi
Nagy gombóc ült a torkomban, még hallgattam, amit beszél. Biztosan fájt neki, és még most is fáj az, hogy Ő mindent értünk tesz, és még is, ennek a töredékét sem kapja tőlünk vissza. Szinte csak azok törődnek vele, akinek muszáj... tehát, szinte egyedül kell megpróbálkoznia azzal, hogy egy titán lakik benne. Hihetetlen ez az egész. Sóhajtottam, majd közelebb másztam Erenhez. Legalább most érezze, hogy nincs egyedül. Tudom, egy lelketlen gennyláda tudok lenni, de ez a kötelességem. Eren lelki szemetesének lenni is beletartozik a munkakörömbe. Meg amúgy is... sajnálom a kölyköt.
- Nem vagy egyedül. Én itt vagyok, és vigyázok rád. Ez a feladatom. - mosolyodok el, majd megpaskolom a fejét óvatosan. - Na, figyelj... Ha szükségesnek érzed, nyugodtan gyere fel a szobámba. De sss... ha megtudják, biztos, hogy mást tesznek a helyemre. - suttogtam.
Megérdemli.
Eren
Talán azóta nem dobbant ekkorát a szívem, mikor először megláttam, főképpen őt, de a többi felderítő egységes embert, még a gyerekkoromban.
- T-tényleg?- kérdeztem halkan - Köszönöm...m-mindenképpen meghálálom!- mondtam már egyből. Bár... tudnám mivel lehetne ez... ez igazából lehetetlen. Én csak egy szörnyeteg vagyok, aki púp a hátán. Neki is lenne nélkülem is dolga bőven, nemhogy még én... vajon őt is mennyin bánhatták már, mert elvállalt... Hogy egy szörnyet "nevel"... Egy titánkezdemény, aki bármelyik pillanatban átharaphatja a csuklóját, és titánná változik. És elkezd embereket ölni. Mindenki ezt hiszi, de koránt sincs így.
Levi
- Ugyan már, kölyök. - kuncogtam, majd összetúrtam a haját.
Kicsit magamat látom benne. Ugyan az a kitartás, a küzdelem, a feladás teljes megtagadása... Egyszerűen, a 17 évvel ezelőtti énem, úgy, ahogy van. Hallottam, ahogy valami kopog a párkányon, majd egyre gyakrabban, és gyakrabban... felálltam, majd biztos léptekkel álltam az ablakhoz. Csend, csak kopog valami. Valamik. Kinyújtom a kezem az ablakon, és megérzem, ahogy a pizsamám ujjából kicsúszó részen kopognak a hideg kis nedves esőcseppek, majd végigfutnak azon, és tovább folytatják az útjukat. Kifújom a számban rekedt levegőt, és a pára rögtön meg is látszik a leheletemen, hisz az is látszik. Becsukom az ablakot rögtön, és intek Erennek, hogy várjon, mindjárt jövök. Átrohantam a szobámba, majd az ottani vékonyabb takarók közül elvettem egyet, és visszasiettem Erenhez.
Eren
Bólintottam, hogy menjen csak. Összehúztam magamat... hideg van... fázom.
Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék bele abba, hogy milyen volt, mikor Arminnal és Mikasával álltunk egymás mellett, és engem meg akartak ölni, mikor felébredtem. Akkor még én sem voltam magammal tisztában, és egyből mikor kinyitom a szemem, meg akarnak ölni. Na az pedig csak rátett egy lapáttal, hogy megakartam őket védeni és egy fél titán szerűséggé változtam... na az még gyönyörű volt.
A fejem kissé lüktetni kezdett, majd be is fejeződött. Hátra nyúltam a tarkómhoz! A kötés alá. Se sebek, se semmi. Csak kis fájdalom még. Igen, ilyen mikor gyógyul... titán vagyok... hiába... egy szörnyeteg... kicsit legyőzhetetlen szörnyeteg.
Levi
A takaróval lépkedtem be hozzá, és lassan némán csuktam be az ajtót. Az eső közben folyamatosan és gyorsan erősödött, mire visszaértem már szinte szakadt odakint. A levegő viszont hihetetlen jó lett a szobában, ami jó pont, az jót tesz Erennek. Mellé léptem, majd a kezébe adtam, hogy takarózzon be még ezzel is. Majd sóhajtottam, mikor megint Arlert és Ackerman piszmogását hallottam meg. Ide tarthatnak. Biztos vagyok benne. Erennek most szüksége lehet a barátaira, tehát, szemet hunyok e felett. Egyszer belefér. Megforgattam a szemem, és Jaegerre néztem.
- Azt hiszem itt az idő, hogy itt hagyjalak, Jaeger. - mondtam, majd elfordultam. - Próbálj majd aludni, ha elmentek. Bár holnapra szabadnapot írok neked fel. Rád fér. - sóhajtottam, majd az ajtó felé fordultam - Jó éjt, Eren.
Majd lenyomtam a kilincset, s kimentem a folyosóra.
Eren
- Köszönöm.- suttogtam, és azzal is betakaróztam. Ez az eső... jajj.
- R...rendben Hadnagy úr. – suttogtam - Jó éjt magának is. - mondtam, halványan elmosolyodva. Majd eldőlve az ágyon. Fáradt vagyok. Aludni akarok.
Majd Arminék bejöttek, és ott sipogtak, hogy mi van velem. Csodálatos teljesítmény Armintól, hogy csak kétszer bőgte el magát 10 perc alatt. Na mindegy. Pedig nem is vagyok halálos beteg.
Majd... sikeresen az a bizonyos tíz perc után, már be is aludtam. Igen... Álmos vagyok... de még mennyire.
Levi
Kómásan feltotyogtam az emeltre... ideje aludnod, Levi. Felkoslattam a szobámba, majd benyitottam. Minden úgy volt, mint 5 perce, mikor bejöttem a takaróért. Becsuktam az ajtót, a jég hideg lábaim meg már remegtek a hideg kövön. Bebújtam a vastag takaró alá, és a mellé pakolt vékonyabbat is magamra tettem. A sötétben nem tudtam sokat látni, de végül is, nem zavart, mert rögtön le is csuktam a szemem, majd pillanatok alatt elaludtam. Megnyugodtam, hogy Eren jól van, így már nyugodtan aludhattam. Rám is fért, hisz már annyit voltam talpon, hogy meg se tudom számolni. Szerencsére holnap komolyabb teendőm nincsen.
*REGGEL*
Eren
Arra ébredtem fel, hogy besüt a nap az ablakon. A fejemre húztam a párnát. Megint rémálmom volt. Most már tényleg jó lenne segítséget kérni Hanjitól.
Ásítottam, majd megnyújtóztam.
- Heichou... - nyüsszentem fel halkan, és mintha meg akarnám ölelni úgy tártam ki a karjaim, fejemen a párnával. Álmos vagyok... aludni akarok... de túl nyűgös vagyok hozzá. Tovább ásítottam. Ma végre pihenhetek. Bár... én szívesen segítenék a hadnagynak is.
Levi
Reggel nem olyan korán, de kipihenten keltem fel, aminek nagyon örültem. Csak annak nem, hogy Hanji, és Erwin is a szobámban várták, hogy kelljek fel. Felmorranva néztem rájuk.
- Jó reggelt, Levi. - köszöntött Erwin én meg bólintottam. - Tegnap elég nagy vihar volt... teljesen szétbarmolta a kertet... kellene minden segítség. - mondta a tipikus kedves, de rideg hangnemében.
Felmutattam a kezem, az összes ujjamat kifeszítve.
- Én is arra gondoltam. - mosolyodott el Hanji.
Tudja, hogy reggel nem vagyok bőbeszédű, tehát megértette: 5 percet kértem, hogy felöltözhessek.
Eren
Ásítozva ültem fel, majd további fél perc múlva már fel is álltam, és elkezdtem keresni a ruhámat. Gyakorolni szeretnék... Tudom, hogy Levi meg fog ölni, de ha már nem segíthetek, egy kicsit csak edzhetek nem? Így felvettem magamra a manőverfelszerelésemből azokat a szíjakat. Egyébként baromi kényelmetlen, de teljesen jó érzés, mikor megfeszülnek rajtad. Nem tudom miért, én szeretem.
Majd a konyhába battyogtam, a tegnapi tálcát is vittem magammal. Majd valami kaját kezdtem el magamnak csinálni. A hadnagynak is. Meg akarom vendégelni, tegnap sokat tett értem. Mint általában mindig. Picit sóhajtozva csináltam a kaját. Nem lesz nagy durranás, főleg mert nincs valami sok dolog a hűtőmben, csak nagyon alap cuccok. De ezzel be kell érni, ebben az ínséges időben.
Levi
Felültem, és megvártam, még mind a ketten itt hagynak. Erwin, nem csak csodálatos vezető, de igen jó barát is. Sokszor elnézi, ha önfejű vagyok, pedig szinte mindig előfordul. Csak nyújtózkodtam egyet, majd a ruháim közül előszedtem az ingem, a nadrágom, a csizmám és a szíjaim. Hamar magamra vettem a ruháim, majd a szíjakat is egyesével becsatolgattam. Igaz, nem nagy szükségem lesz most rájuk, de szeretem, ha rajtam vannak. Miután felöltöztem, a hajam is kellően megcsináltam, majd az ablakhoz léptem, és kinyitottam. Hét ágra süt a nap.
Eren
Mikor kész lettem, ugrándozva elindultam a hadnagyhoz. Feltűnően jól vagyok, hogy már ugrándozok. A kötést is leszedtem a fejemről... hiába, Gyorsan gyógyulók. Bár kicsit még fáj a buksim...
Félúton találkoztam Erwinnel és Hanjival. Hanji megkérdezte, hogy jól-e vagyok már. Végül kértem tőle valami gyógyteát a rémálmaimra, azt mondta majd elküldi nekem. Helyeseltem. Szerencsére nem kérdezték meg, hogy hova tartok... Még csak az hiányzik
Mikor elértem a hadnagy úr szobájáig, kopogtam rajta, és vártam, hogy kinyissa. Remélem, még a szobájában van. Már hiányoznak azok a szép szürke szemei. Hahh..
Levi
Kopogtak, én meg csak felszólaltam.
- Szabad. - mondtam a karcos hangomon.
De közben tovább könyököltem a párkányon, és bámultam kifelé. Az eső elmúló illatát, egyszerűen imádom. Olyan megnyugtató. Kiskoromban emlékszem, mindig kint játszottam az esőben, mindig nyakig saras lettem, ha nem tovább. Akkor se voltam túlontúl magas, nem még most. Csak sóhajtva fordultam hátra, meglesni, hogy ki a látogatóm.
Eren:
Mikor kiszólt, mosolyogva köszöntem.
- Ohayo, Rivaille-senpai! - mosolyogtam rá. Még ilyen reggel, is mennyire jól néz ki... És valami veszettül jól áll neki az a sok szíj, ami körbefogja a testét. Nem mellesleg, a segge sem utolsó benne~
- Csak... csináltam magának is reggelit, gondoltam, hogy ha még nem evett, lejöhetne. Ezzel is szeretném megköszönni a tegnapit. - mondtam elmosolyodva, kissé a tarkómat vakargatva közben. Ez valami baromi gáz dumának hangzik... de ez az igazság!
Levi
Akaratlanul is felkuncogtam.
- Jó reggelt, Eren. - mondtam - Ugyan már, hisz én nem azért tettem, mert visszavárom. De köszönöm, épp le akartam menni, reggelizni. - mosolyogtam.
Heh, ez a kölyök aztán… hihetetlen. Korán reggel fent van, semmi baja, és reggelit csinált, nekem. Hát ez azért még is csak jól esik az embernek, nem hiába vesződtem.
- Jobban vagy?- mosolyogtam.
Eren
- Igen, köszönöm kérdését. - mosolyogtam valami aranyos szerűen - a fejem is csak éppen fáj egy picit, seb sincs rajta. – mondtam - és megfogadtam a tanácsát, az imént kértem Hanjitól gyógyteát. - mosolyogtam, az ajtófélfának dőlve. Gyönyörű ez a szoba. Tisztaság, és az a tipikus tiszta illat. Nem is értem igazán, hogy tudja ilyen finomra megcsinálni. Mintha minden bútor új lenne, és épp fél perce takarított volna fel. Woah.
Levi
Mosolyogva elfogadtam az ételt, majd magam elé szedtem, és rögtön enni kezdtem. Kedves ez a kölyök. Ez baj, nem szabad semmiféle kötődést létrehoznom, különben megbukik a terv, hogy megölöm, ha eldurvul. Megráztam a fejem. Nem gondolok most erre...
- Majd menj vissza és pihenj le... ha már szabadnapod van. – mondtam - De komolyan, pihenni, nem kérés, hanem parancs. Majd holnap elintézzük a dolgokat, de nem akarom megtudni, hogy itt ugrándoztál, vagy bármi, Eren. - mondtam felnézve rá.
Majd megkeresem Ackermant... Ő úgy is imád vele lenni, majd rábízom, hogy pihenjen.
Eren
Pedig ma gyakorolni akartam... De eszemben sincs ellent mondani a hadnagy úrnak. Én szeretem... még ilyenkor is, mikor ilyen szigorú.
Bólintottam.
- Rendben. - mondtam majd hallottam, hogy jön valaki a folyosón, így becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne lásson meg... a hadnagynak is még csak az hiányzik.
Csak néztem, ahogy eszik... még enni is... így... csak ő tud. Nem is értem… én... itt fogok egyszer elolvadni a közvetlen közelében. Esküszöm... szinte örülni fogok, ha ő vet véget az életemnek, és nem más, vagy akár egy titán.
Levi
Bólintottam. Azért. Még is csak, vigyázni kell erre a kölyökre, ez a feladatom. Hamar megettem az általa készített ennivalót, majd elmosolyodtam, és az asztalomra tettem a tálcát.
- Köszönöm a reggelit, Jaeger. - mosolyodtam el - De ha ez bármi lefizetés akart lenni, nem leszünk jóban. - jelentettem ki, kissé viccelődve.
Majd felálltam, és úgy gondoltam, hogy minden kész, már csak Hanjiéknak kell visszatérni.
- Na... Eren, nyomás a szobádba, és pihend ki magad. Kivételesen megengedem, hogy Ackerman és Arlert a nyakadon lógjanak egész nap. Egyszer még ti is megérdemlitek, kölykök. - kuncogtam el a végét. - Na.. Sipirc... ha végeztem, este ellenőrizni foglak.
Eren
- Rendben… - mondtam. Normál esetben megkérdezném, hogy biztos ne segítsek... de most túl határozott volt.
- Nem volt lefizetés! Ez a minimum! - mondtam egyértelműen, majd lassan a hideg kilincset fogtam meg. Majd még visszanéztem a hadnagy úrra.
- Szép napot. Vigyázzon magára. - suttogtam az utolsó mondatot. Talán hallotta, talán nem. Nekem mindegy... mondjuk, nem hiányzik, hogy rájöjjön, hogy... mire is? Még én sem tudom mi is ez az érzés, ami kavarog bennem mikor rágondolok, mert még sosem volt ilyen. Az elérhetetlen példakép, aki még is elérhető, és... megdobogtatja az én kis szívecskémet… mindig olyan furcsán érzem magamat a közelében...
Majd lassan kiléptem az ajtón, és becsuktam magam mögött. Vele szeretnék lenni a nap további részében. De... ez megoldhatatlan.
Ásítva igyekeztem fel a szobámba. Ha vele nem, mással sem. Akkor... akkor már inkább egyedül maradok.
De várjunk csak... nekem hol van jogom hisztizni? Sehol sincs! Én egy befolyásolhatatlan valami vagyok, akinek örülnie kellene, hogy még nem ölték meg, mint egy tipikus közellenséget... én csak.. egy... szörnyeteg vagyok...
Levi
- Neked is, Eren. - mondtam, majd nem sokkal utána én is kimentem.
Motyogott még valamit, de nem igazán értettem, hogy mit... De, mindegy is... nem számít, a lényeg az, hogy felmegy, és ott is marad. A folyosón a csizmám talpa csak úgy csattant a kemény földnek, ahogy kifelé haladtam. Az udvarra igyekeztem, le a lépcsőkön... Hanji és Erwin a lépcső alján álltak, gondolom rám vártak. Elmosolyodtam, ahogy megláttam, hogy Hanji megint milyen jó kedvében mutogat Erwinnek, szinte kiabál, de nem úgy, mintha ideges lenne. Hangosan beszél. Nem tudom, hogy maradhat mindig ilyen jókedvű. Bár, egyáltalán nem bánom. Néha a bevetések alatt, és az után is Ő tartja bennünk a lelket. Erennel, de a többi emberrel is ugyan úgy viselkedik. Ő egy igazi ember. Nem olyan kényes, mint a harmadik fal lakói. Akik csak ócsárolnak, szidnak, de ha beállítanánk őket a felderítő egységbe, egyesével hullanának, mint galamb a fáról. Ez a különbség egy katona, és egy polgár közt. A katona tudja, hol a helye.
Eren
Lassú léptekkel mentem fel a szobámba. Egyedül akarok lenni... nem hiányzik nekem senki oda...ahogy sétáltam lehajtott fejjel, valaki a vállamnak ütközött.
- Nem tudsz figyelni?! Szaros kis titán. - morgott. Fel sem néztem rá, nem is érdekelt ki mondta. De ez rohadtul elég volt ahhoz, hogy még jobban kettéhasadjon a lelkem. Szabályszerűen éreztem, mintha kettétörne, és lehullana a mélybe, és a szakadék alján koppanna.
- Nem tudom ki miatt lehet még itt a segged. – morogtam - Ha nem torlaszolom be azt a retkes lyukat a falon, lehet már te sem élnél!- kiabáltam utána.
- Most meg kellene, hogy ijedjek? Tudod mi vagy? Egy rohadt nagy behemót senkiházi kis korcs, akit most azonnal ki kellene, hogy nyírjak. - mondta villogó szemekkel.
Levi
Épp elindultunk volna, mikor Eren hangját hallottam meg. Nem szeretem, mikor valaki lázadozik... de jól hallható volt, hogy nem magában beszél.. tehát valaki megint piszkálja. Erwin, és Hanji is felfigyeltek erre, de az én dolgom Erenre figyelni, nem az övék.
- Elintézem. - jelentettem be, majd rohamléptekben elkezdtem a hang irányába sietni.
Nem tudom, mire jó ezeknek, ha felidegesítenek. Nem hagyják, hogy végezzem a dolgom... Szigorú tekintettel értem fel az én emeletemre, onnan pedig a következőre siettem... itt lesznek.. Az egyik katonát, és Erent láttam meg. Megálltam, majd pár pillanatnyi várakozás után elindultam, de nem sietve, szép, komótos léptekkel.
- Mi folyik itt? - kérdeztem olyan hátborzongató hangon, amivel rögtön tudhatják, hogy ha most azonnal nem állnak le, nem leszek rest rendbe rakni őket.
Eren
Olyan szemekkel bámultam rá, hogy mindjárt megölöm. Nem érdekel. Egy "szaros kis titán" fogja megölni.
- Fegyelmezd a kölyköd, ha már te viseled a gondját. - Mondta a hadnagy úrnak az a bizonyos katona, majd iszkolt is el.
- Hogy beszélsz vele?! - kiabáltam utána - Még engem kell megfegyelmezni?! Engem?- mentem utána - Ki a szar fogja megmenteni a seggedet ha betörnek a falon?! Nem te, az biztos! Látszik, hogy a Shina fal mögül jöttél!- mondogattam, de fittyet se hányt rám, mentem tovább. Én pedig megálltam. Tudtam jól, ha most tovább megyek, és hozzá érek, a hadnagytól rendesen kikapom. De még így is. De engem ne sértegessen senki, ilyen módon. Még ha megérdemelném...
Levi
- Eren. - mondtam. - Ne foglalkozz ezzel. Nem éri meg, de ha jelenetet csinálsz, akkor csak szítod a tüzet... Az ilyen senkiházi beképzelt rendőrök csak arra jók, hogy maradjon ember.. egy embert se tudnak leszerelni, nem hogy egy titánt... - mondtam teljes nyugodtsággal - Nyugodj meg, menj fel, és zárd be a szobád... Este meglátogatlak. Ha bárki zavarni próbál, ne is foglalkozz vele... érted?- mondtam.
Erwin hangját hallottam meg magam mögött.
- Még is mi folyik itt? - kérdezte, majd Erenre nézett.
- Az egyik beszari kis gyáva nyúl megjegyezte a nemtetszését, de már eliszkolt. - sóhajtottam.
Eren
Mérgesen fújtattam, majd ez pillanatok alatt átcsapott szomorúságba.
- Rendben... a szobámban maradok. - suttogtam - Köszönöm. - motyogtam, majd lassú léptekkel elindultam a hosszú folyosón a szobám felé. Megint... én... a rohadt életbe már.. nem hiszem el... mindig én leszek a rossz... kivételes, a hadnagy nem úgy látta az imént… ez jól esik. De miért engem kell folyamatosan szidni? Én feltettem az életemet arra, hogy másokat mentsek meg. Én... ezt... nem...
Levi
Sóhajtottam.
- Menjünk. - motyogtam, majd megfordultam, és elindultam le.
Mindenki csak bántja ezt a szerencsétlen gyereket... Nem is tehet semmiről... Mérgemben kicsit jobban csaptam a szokásosnál a földhöz a lábaim.
- Levi, jobb, ha lenyugodsz. - mondta mögöttem Erwin.
- Lenyugszom, ha nekiálltunk a munkának. - válaszoltam, majd csendben leszáguldottam a lépcsőkön, a kertig meg sem állva.
Eren
Berontottam a szobámba, majd becsuktam magam mögött az ajtót, és bezártam. Erőtlenül rogytam le az ágyamra, a szemeimet könnyek telítették meg. Mit várok? Hogy majd egy szörnyeteget bárki szeretni fog? Egy félig titánt? Ez olyan, mintha úgy lennék vámpírvadász, hogy vámpír vagyok, ebben az esetben úgy ölök titánokat, hogy titán vagyok. Gyűlölöm őket. Egyszerűen gyűlölöm... magamat is.
Sírva feküdtem az ágyamon, hangtalanul és remegve. A párnámat markoltam. Senkinek sem felelek meg. Én... én szeretem a Hadnagyot... bármennyire is nem tudom, hogy hogyan, de szeretem. Hogy várjam el, hogy ő legalább csak kedveljen? A legnagyobb ellensége vagyok... egy titán... egy emberevő szörny...
Levi
A kertben, ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy lesz munka bőven. Ezek szerint nagyobb volt a vihar, mint gondoltam. Sóhajtottam, majd a kesztyűm szedtem fel magamra, és nekiálltam a különböző szemeteket összeszedni... Erwin a szétfújt füvet kaparta fel, Hanji pedig hajcsárkodott a dolgozók felett. Persze, ez nem a mi feladatunk lenne, de hát, ha ők csinálják, legalább a példát lássák, hogy kéne. Ackerman és Arlert nincs itt... gondolom Eren nyakán szeretnének lógni, nem bánom, legyen. De a többi egységemhez tartozó, és néhány falvédő jött segédkezni, így mindenkinek megvolt a maga feladta.
Eren
Ott sírtam. Egy gyenge kis senkiházi vagyok, aki ha el is bujdokolna, megtalálnák, és börtönbe zárnák. Felesleges... valaki segítsen.
A halk sírdogálásomba Armin és Mikasa hangja csapott be, amint szólongatnak. Nem. Nem megyek ki. egy szörny vagyok. A végén még őket is bántom.
Majd egy idő után leléptek, mondván, hogy valószínűleg nem tartózkodom a szobában. Felültem, és átkaroltam a lábaimat, fél kezemmel a számat fogtam be, úgy bömböltem. Igen, én csak bőgni vagyok képes. Igen, egy jelentéktelen senki vagyok. Végig kellett néznem ahogy anyám meghal, és nem tehettem semmit... kegyetlen ez az élet...
Levi
Egészen hamar végeztünk, alig vettem észre, hogy a kert szebb, mint a vihar előtt. Mindenki jót mosolygott, én pedig észrevettem, hogy innen tökéletesen rálátok Eren ablakára... Mondjuk be nem, csak az ablakát látom... Elmosolyodtam. Majd azt vettem észre, hogy mindenki menne el, amikor Erwin felszólalt.
- Emberek, mivel ilyen jó munkát végeztünk, ha a nap végére nem üt be katasztrófa, akkor mindenkinek szabad a napja. Amúgy se tehetünk mást - mondta.
Engem nem nagyon hatott meg a dolog. Igazából egyetlen dolog hajt, hogy továbbá is küzdjek a szabadságért. Na, meg, hogy Erent megvédhessem.
Eren
A forró kis nedves cseppem csak potyogtak a lepedőmre, és a kezemre, a szám előtt. Remegtem. Nem bírom. Meghalok. Olyan mindegy. egyszer úgy is megöl valaki. Nem tudok ellene tenni semmit. Érzem, hogy nem fogok élni több mint két évig. A hadnagy nem lehet éjjel nappal a sarkamban, hogy megvédjen. Ezt nem is kérhetem... nem is kérem. Nem is akarom. Csak... csak hagyjanak egyedül, el akarok tűnni. Nem fogok tudni tenni semmit. Ha bennem van az emberiség cseppnyi reménye, akkor az emberiségnek annyi. egy fiatal semmit sem tudó srác vagyok.
Felálltam az ágyamról, és az ablakomon át bámultam ki. Milyen tisztaság van. Már végeztek volna? Sóhajtottam. Jobb, ha most abba hagyom... semmivel sem lesz jobb, ha bőgök. Felesleges. Nem változik semmi. Ez van. Nem tehetek róla.
Levi
Gondoltam, ha úgy is végeztem, akkor felmegyek Erenhez. Előtte még eltotyogtam a konyhára, és összetákoltattam valami ebédet neki Hanjival, mert gondolom ételt nem vitt fel magával, az meg kell. Hamar elkészült. Leves, kenyér és egy alma. Nem sok, de Erent ismerve nem egy haspók, neki elég lesz. Így hát a tálcával mentem fel a folyosóra, majd megálltam az ajtó előtt, és a szabad kezemmel bekopogtam.
- Eren... én vagyok. Bemehetek?- mondtam, hogy meghallja.
Remélem, nem alszik... bár nem árt neki, ha pihen.
Eren
A kopogásra még nem reagáltam csak arra, mikor megszólalt. Most mit csináljak. Ajajj… de... nem tehetem, hogy nem nyitom ki. Megtöröltem a szemeimet, és kissé remegő lábakkal az ajtóhoz mentem. Mit mondjak...? Észre fogja venni a kisírt szemeimet... Jajj... mit mondjak.
Végül, kizártam az ajtót, és kinyitottam.
- J-jó napot hadnagy úr. - suttogtam.
Levi
Mosolyogva rápislogtam, majd megláttam, hogy mennyire ramatyul néz ki.
- Hé... jól vagy, Eren? - pislogtam, majd kérésed nélkül beljebb mentem - Baj van?
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd felnéztem rá, kissé sápadtan. Mi történt? Értetlenül nézve tettem a kis asztalra a tálcát, és csak pillogtam.
- Te sírtál?
Eren
Hazudni nem akarok, mert utálok. Ha meg kimondom, az egyenlő azzal, hogy bevallom a gyengeségemet. Így választottam a kettő közt, csak csendben maradtam, és becsuktam az ajtót. Az ágyamhoz sétáltam és leültem a szélére. Olyan gondoskodó... olyan... Kedves... olyan segítőkész... most is, befejezte a munkát, és már itt van. Sosem fogok felérni hozzá...
Levi
- Eren... - sóhajtottam.
Nem tudom, mi történt, de biztos vagyok benne, hogy most magát hibáztatja. Látszik az arcán... Hangosat sóhajtottam, majd leültem mellé.
- Nem tudjuk megoldani a problémát, ha nem beszélsz róla. – mondtam - Szóval... mondjad... Közben meg odahúztam a tálcát, és a kezébe adtam.
- Egyél.
Eren
Picit sóhajtottam.
- K...köszönöm.- suttogtam. Majd lassan enni kezdtem - Csak... - nyöszörögtem. Hogy mondjam? Nem is értem. Elég úgy, hogy hisztis vagyok... nem tudom... - Csak... még... nem barátkoztam meg az egésszel... - motyogtam.
És közben ettem. Nagyon finom. Hogy lehet egy egyszerű kaja ilyen finom? Mostanában minden olyan jó, mikor a hadnagy a közelemben van, és mikor nincs, akkor pedig lehangoló. Nem is értem... de.. én...
Levi
Hátba veregettem, de csak lágyan.
- Figyelj... Igazából elképzelni se tudom, hogy.. milyen lehet titánnak lenni... de, én itt vagyok, Eren. Az a dolgom, hogy megvédjelek. A lelkedet is védenem kell, te... - mondtam, majd elmosolyodtam - Tudod, nekem is van jó pár gondom, ami legyűrhetetlennek tűnik... de... meg tudod csinálni. Mikor a táborban megláttalak, láttam azt a tüzet a szemedben... azt az akaratot... azt a törhetetlen, éles, szinte... Kifejezhetetlen, hogy mit láttam. Senkiben nincs ennyi akarat... csak benned, Eren.- mondtam.
Eren
Nyeltem egyet. Valóban így látja, vagy csak vigasztalni akar? Bár...nem olyannak ismerem, mint aki hazudik. Így csak bólintottam.
- K..köszönöm. - nyöszörögtem elszorult torokkal. Hadnagy úr... Maga olyan jó hozzám.. Miért érdemlem ezt ki?...ezt bár tényleg megkérdezhetnék, de félek. Attól még jobban, hogy ha megtudja, hogy nagyon is kedvelem... főleg ilyenkor. Ver a szívem, mint még soha. De... de ő férfi... ő... biztosan nem... őt nem szerethetem úgy... ez... kizárt..
Levi
- Na de egyél már. - mondtam. - Így is, a végén még itt összeesel, aztán rohanhatok mindenhova segítségért. - kuncogtam.
Majd a cipőm orrát bámultam.
- Mit csináltál ma?- kérdeztem hirtelenjében.
Igazából, tényleg érdekelt, mit csinált itt egyedül. - Armin és Mikasa itt voltak?
Eren
- Uhm... pihentem. - suttogtam és ettem... olyan jól esik. Majd már csak az alma maradt hátra, így abba beleharaptam. - Itt... - mondtam miután leküzdöttem a harapásnyi almát.- csak nem engedtem őket be..csak..mert...nem voltam olyan állapotban. - suttogtam. És elnéztem. Jajjh... majd ettem tovább az almám. Mi van, ha úgy szeretem a hadnagyot...?
Levi
Hümmögtem egyet majd elvettem az öléből a tálcát, és az asztalra tettem.
- Rendben... De azért beszélj velük, igaz, nem láttam őket, de tuti aggódnak érted. – mondtam - Mikasa biztosan, Arlert meg még biztosabb.
Ezt a csökönyös érzékeny népséget, el se hiszem. Jó, aggódtam én is, de nem úgy, mint ők. Megráztam a fejem, és karba tettem a kezeimet. - Akkor most már készen vagy holnap edzeni magad, azaz, remélem, hogy így van. - mondtam elmosolyodva.
Eren
- Igen… készen vagyok. - mondtam majd felálltam és kidobtam az almacsutkát. Picit sóhajtottam, majd visszaültem a hadnagy mellé.
- Hadnagy úr... - suttogtam. Nem, Eren hülye vagy?! Teljesen. Igen. Nem fogok neki se nyavalyogni, vallani neki az érzéseimről meg végképp nem. Baahh... hülye vagy Eren. A lábaimat néztem. Nem értem én magamat. Teljesen megbolondít. Gondolkodni sem tudok, melegem is van... Miért érzek most így? A szám belsejét kezdtem rágcsálni. a szívem pedig továbbra is túlzottan dobog, és mintha felforrósodott vért juttatna mindenhová. Mi a szent isten ez...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése